Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet.:))
A következő lehet kicsit késni fog.
Számomra minden reggel egyre jobb volt Los Angelesben, főként aznap utáni ébredés, mikor Dylan a házunk előtt állva csókot lehelt az ajkaimra. Felül írhatatlan érzés volt ott állni és nem szólni csak hagyni, hogy az érzéseink beszéljenek. Nagy mosollyal az arcomon keltem, mint még soha. A tükörhöz érve a látvány, amit nyújtottam egészen kiábrándító volt, a hajam elaludtam, szemeim alatt karikák éktelenkedtek, szám kirepedezett a szárazságtól, mintha nem is én lettem volna. Egy teljesen más Taylor állt előttem, mint addig bármikor. Rekord idő alatt rendbe szedtem magam és újra a régi lettem.
A konyhába leérve apukám újságot olvasott, anyukám pedig kávét főzött elég másnaposak voltak mind a ketten. Bele sem merek gondolni mi történhetett az éjjel. Miután ezeket a gondolatokat kihessegettem a fejemből leültem reggelizni, ami annyiból állt, hogy megittam egy pohár teát. Épphogy lenyeltem az utolsó kortyot valaki csengettet. Kirohantam megnézni ki az, mert a szüleim nem mozdultak a helyükről.
-Szia. Beszélnünk kell.- Dylan fáradt fejével találtam szemben magam. Nem értettem, hogy vajon mit akarhat, hogy ilyen korán felkelt. Valamiféle megbánást láttam a szemeiben.
-Hello. Gyere be.- válaszoltam neki kissé remegő hangon és invitáltam be a nappaliba. De ő csak állt egy helyben. Mi történhetett?
-Ne inkább négy szemközt így a szüleid meghallhatják.- nem értettem miért kell ez a nagy titkolózás, de végül beleegyeztem. Gyorsan felszaladtam a szobámba a mobilomért és indulhattunk is.
Az út nagy része szótlanul telt. Dylan végig a földet pásztázta míg én őt. Nem mertem rákérdezni mit is akar csak hezitáltam, hogy most kezdjem el faggatni vagy ő lép. De semmi se én sem pedig ő. Egy idő után kezdtem megunni a kettőnk közötti csendet olyanok voltunk, mint akik egy nagy veszekedés után nem akarnak bocsánatot kérni a másiktól és csak a büszkeség hajtja őket. Már vagy fél órája járkálhattunk körbe-körbe az utcánkban, amikor Dylan beadta a derekát és felém nézve megszólalt.
-Igazából először akartam valamit, de aztán rájöttem, hogy ez a dolog teljesen lényegtelen. Feleslegesen rángattalak el otthonról még pihenhettél volna. Korán van.- majd kissé bánatosan rám nézett, de én csak elnevettem magam, pedig nem is volt nevetséges amit mondott.
-Semmi baj. Már úgysem aludtam.- ezek a szavak után mélyen a szemébe néztem ő pedig az enyéimbe. Csak álltunk ott némán, mikor átkarolta a derekam és egy apró puszit nyomott az ajkamra, amibe belemosolyogtam. Menthetetlen vagyok ha beleszeretek valakibe és úgy éreztem, hogy ez megtörtént. De nekem ennek ellenére még mindig furcsa volt Dylan. Olyan gondterhelt arccal állt az ajtónk előtt reggel 8 órakor, amilyet ritkán lát az ember és egy vele egy idős fiú örül ha aludhat jó sokáig. Nem kell fel egy 'teljesen lényegtelen' dolog miatt kora reggel. Éreztem, hogy valamit titkol előlem csak nem tudtam, hogy mit. A fejembe vettem, hogy én ezt még kifogom deríteni, de nem ma. Várok ezzel az üggyel egy kicsit. Pihentetem talán még a végén magától el mondja nekem.
Megfogta Dylan a kezem és úgy sétáltunk a tengerparton, mint egy tökéletes pár. Igen már biztos, hogy együtt vagyunk. Tetszett ahogy körülnéztem és szingli lányok százai szemében láttam, hogy ők is szeretnének így sétálni valakivel, aki annyira szereti őket, mint mi egymást. Habár még egyszer sem mondtuk egymásnak a bűvös 'Szeretlek' szót éreztem, hogy így is működik a dolog kettőnk között.
-Mindjárt vége a nyárnak.- törtem meg a már hosszan tartó megszokott csendet egy olyan mondattal amit a pokolra kívánnék. Nem szerettem soha iskolába járni és ezen nem lehet lesz változtatni.
-Most elrontottad a napom. Már csak 2 nap és vége mindennek.- mondta Dylan, de közben elröhögte magát. Imádtam ahogyan nevet. Szerettem olyankor őt nézni és vele együtt jól érezni magam.
-Nehogy már. Mindjárt meghalsz már csak 48 órád van hátra.- próbáltam humoros lenni és úgy látszik ez a beszólásom még tetszett is neki, de lehet csak tettette nehogy besértődjek rá, ami egyébként nem túlságosan elképzelhető.
Dél körül értem haza. Repkedtem a boldogságtól, mint mindig miután vele vagyok, ilyenkor általában hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon. Anyukámnak ez kezd feltűnő lenni, hogy mikor lelépek a szomszéd sráccal és újra itthon leszek levakarhatatlan mosoly jelenik meg az arcomon. Talán be kéne avatni a dolgokba? Majd legközelebb. De nekem kicsit furcsa volt Dylan viselkedése. Nem tudtam mire vélni a hirtelen jött feszültségét, amit olyan nehezen feledett majd mintha semmi sem történt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése