7.fejezet ~Az igazság...

Na itt is van az új rész.

Jöhetne pár komment is;)

Pár perces zokogás után Lauren felállt és elindult Dylan és Autumn felé. Hiába kiabáltam utána, hogy álljon meg nem hallgatott rám. Úgy éreztem végre itt az ideje, hogy mindent megtudjon mielőtt neki szaladna az állítólagos pasijának. Nagy lelkiismeret furdalásom volt, ezért a barátnőm után szaladtam, amit egyébként nem tettem volna meg. Szívem szerint rohantam volna be a házunkba és csuktam volna be magam után a szobám ajtaját, de nem tehettem meg, ahhoz túl jó embernek mondom magam, de talán ez nem így van. Egy örökké valóságnak tűnt míg átértem az út egyik végéről a másikra. Éreztem, hogy a szemeim néhány könnycsepp hagyja el. Ez nem én voltam. Sosem volt lelkiismeret furdalásom, sosem voltam önzetlen és sosem voltak barátaim. Talán az utolsó dolog az oka mindennek, a belső önmarcangolásnak. Két lépés választott el Lauren-től későn értem oda.

-Mit képzelsz, te fasz?- ordibált a barátnőm. Még eddig nem hallottam Lauren szájából egy csúnya szót sem. Ő volt az, aki a legfeszültebb helyzetben is tudott magán uralkodni, ezért volt nekem olyan furcsa a kiborulása, de azt nem értem, hogy miért is csodálkoztam, amikor a barátját, akivel 2 éve együtt vannak más lánnyal látta. Úgy éreztem végre kiderül minden, ennek részben örültem, de mégis több részem tiltakozott ellene. 

-Te meg mit csinálsz itt?- kérdezte meglepődve Dylan. Arcáról sugárzott, hogy egy kicsit megijedt, de mégsem törődött vele sokat.

-Fogorvosnál voltunk és lejött nálunk, de mielőtt beléptünk volna az ajtón meglátott titeket.- mondtam fejem leszegve. Hangom néhány helyen megingott és éreztem, hogy a zokogás szépen lassan kitörik belőlem. 

-Nem téged kérdeztelek és amúgy is ne okoskodj bele olyanba, amibe így is nyakig benne vagy.- ordított rám Dylan. A kis utca zengett a hangjától, de ezzel mit sem törődve folytatta az én lejáratásom, amit már rég be kellett volna vallanom.- Körülbelül egy héttel ezelőtt még örültél volna ha téged csókolgatlak agyon. Álljunk csak meg egy percre ez meg is történt!

-Taylor, ez igaz?- fordult felém Lauren. Éreztem a megbánást, de a múltat már nem tudtam megváltoztatni, ezért csak bólintottam egy aprót.- Hogy tehetted ezt velem? Miért nem mondtad el?

-El akartam, de nem tudtam. Paige azt mondta, hogy várjak addig amíg kitalál valamit és akkor megtudtál volna mindent.

-Hagyjatok békén!- mondta Lauren halkan és elcsukló hangon. Nem mertem utána szaladni pedig kellett volna. Még egyszer utoljára ránéztem Dylan-re és elsétáltam. Autumn már a veszekedás elején lelépett, de ő volt a legkisebb gondom.

A szobámba feküdtem az ágyon és zokogtam. Nem foglalkoztam semmivel, a külső hangokat kizártam. Csak én voltam és a gondolataim. Mégis hogy tehettem ilyet körülbelül 2 nap ismeretség után? Ostoba és felelőtlen voltam. Nem is tudom mit képzeltem amikor nem mondtam el Lauren-nek a dolgokat Dylan-ről. Már vagy két órája feküdhettem az ágyamon, mikor eljutottam odáig, hogy én ezt nem bírom magamba folytani. Valakivel meg kellett osztanom. Először nem akartam felhívni Paige-t tekintettel a családjával történtekre, de mégis megtettem. Hosszasan csengett a telefon már éppen ki akartam nyomni, amikor végre felvette.


-Részvétem.- nyögtem ki a szót ami először eszembe jutott. Tényleg nagyon sajnáltam az apukáját pedig még életemben nem láttam. Hát már nem is fogom.
-Köszi, de tudom, hogy nem ezért hívtál. Mi történt?- kérdezte mit sem törődve más ennél fontosabb dolgokkal, de igazság szerint örültem, hogy nem nekem kellett elkezdeni magyarázni, hanem Paige rögtön belevágott a közepébe.
-Hát tudod elkísértem Lauren-t a fogszabályzásra és haza felé úton végig nyávogott, hogy Dylan nem fogja szeretni ha meglátja így.- hirtelen megállt bennem a szó és elöntött a zokogás.
-Azt mondtam ne mond el neki csak ha kitaláltam valamit és még sehol sem állok!- ordított rám Paige a vonal másik végéről.
-Nem mondtam semmit. Úgy volt, hogy Lauren bejön nálunk csak meglátta Dylan háza előtt Autumn-ot az állítólagos pasijával smárolni és így persze kiderült minden. Most rám sem akar nézni, de nem is csodálom.
-Hát a helyébe én is ezt tenném, de nyugodj meg egyszer csak megbékél.- próbált nyugtatni Paige több- kevesebb sikerrel.
-Hát ha.
-Figyelj most mennem kell, de holnap délután átmegyek hozzátok.- mondta ki Paige ezt a mondatot és végül bontotta a vonalt.


Már este 8 felé járhatott az idő, amikor már nem bírtam tovább. Fogtam a telefonom és írtam Lauren-nek 5 sms-t és hagytam vagy 25 üzenete, de semmi. Szerintem rögtön törölte, mikor meglátta, hogy tőlem vannak végül is jogos. 

6.fejezet ~Fogszabályzó...

Bocsi a sok késésért,

de nem volt jó a gépem:/

Hosszú nap. Nagyon hosszú. Kezdjük ott, hogy egész éjjel nem aludtam egy percet sem, végig azon gondolkodtam, hogy Paige mit talált ki ennek következtében még a szokásosnál is rosszabbul néztem ki mikor reggel belenéztem a tükörbe. A szemeim alatt lévő karikák lilák voltak, mint akinek monoklija van a szeme alatt, a hajammal nem tudtam mit kezdeni ha leengedtem nem állt sehova, ha felfogtam a lófarok húzta a fejem. Igen ez vagyok én a totál szerencsétlenség. Ráadásul apa bejelentette, hogy nem tud bevinni a suliba, mert ma van az első munkanapja az új cégnél. Fél óra séta után estem be a termünkbe. Lauren egyedül ücsörgött az asztalánál egy felül fekete alul színes ruhába. Úgy láttam rajta nagyon izgul, de sehogy sem jutott eszembe, hogy miért.

-Mi a baj?- léptem oda hozzá és felültem az asztalára. 

-Fogszabályzás. Nem rémlik? Azt mondtad elkísérsz.- nézett mélyen a szemembe. Hogy lehetek ilyen feledékeny, hogy csak a saját problémáimmal foglalkozok, ami egyébként a Lauren-é is csak még nem tud róla. 

-Amiatt nem kell izgulnod.- próbáltam nyugtatni több-kevesebb sikerrel, amikor eszembe jutott valami- Hol van Paige?- kérdeztem aggódva és egyben reménykedve, hogy csak késik.

-Nem mondta neked?- csodálkozó arckifejezéssel kémlelte az arcom. Furcsa volt én meg csak lemondóan bólogattam.- Meghalt az apukája tegnap este. A héten már nem jön iskolába.

-Te jó ég. Mi történt?- kérdeztem aggódva.

-Ha jól tudom szélütést kapott és későn hívta ki Paige anyukája a mentőt.- Lauren végig a padlót pásztázta. Én már nem tudtam megszólalni elég önző módon csak az én problémámra gondoltam újból, ami a barátnőm bajához képest semmi. A becsengő zökkentett ki minket a beszélgetésből.

Leültem a helyemre és vártam, hogy belépjen a tanár. Törivel kezdtünk és David felelt. Egyest kapott, de leszartam. Az egész nap nagyon lassan telt el. Ebédszünetben az új pon-pom lányokat mutatták be a suliudvaron, ezért minden diáknak kötelezően a pályán kellett tartózkodnia. A tesi tanár 20 perces beszédet tartott, hogy mennyire örül annak a ténynek, hogy milyen sokan jelentkeztek, de amiatt már eléggé csüggedt, hogy csak ketten tudták teljesíteni a kívánt szintet. Egy szóval untatott az egész. Délután kettőkor elindultunk a fogorvoshoz. Útközben Lauren végig azt magyarázta, hogy milyen gázul fog kinézni és Dylan-nek így már biztosan nem fog tetszeni. Szegény még mindig nem tudott semmiről alig bírtam ki, hogy ne mondjam el, amit a pasijáról tudok. Csalfa dög. 20 perc séta után megérkeztünk a fogorvosi rendelőbe. Lauren-t a szó szoros értelmében be kellett tolni az ajtón. Ő bement nagy nehezen a terembe ahová behívták míg én kint ültem. Minden előttem eljövő embert végig mértem. Főleg idősebb emberek voltak, de láttam néhány gyereket is. Nem mondom, hogy tumultus volt, de mégis rengetegen voltak a rendelő pedig elég kicsi méretű. Nem tudom mennyi idő telhetett el míg ott ücsörögtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy Lauren áll előttem.

-Na mosolyogj!- szólítottam meg a félénk barátnőmet, de ő csak lesajnálóan bólintott.- Na!- erőltettem tovább, mikor végre valahára megláttam a várva várt vigyort az arcán. Őszintén szólva azt hittem sokkal rosszabb lesz, de egész jól állt neki.

-Förtelmes.- állt a rendelőben található tükör elé Lauren.- Most már tuti, hogy szingli leszek.- nézett rám szomorúan és az ujjával a fogszabályzójára mutatott.

-Ne reagáld túl.- próbáltam nyugtatni ezúttal semennyi sikerrel.

-Nem lesz egy barátom sem. Te és Paige is ott fogtok hagyni.- nézett mélyen a szemembe, mikor kiléptünk a fogorvosi rendelő ajtaján, mintha azt akarta volna, hogy rádöbbenjek, hogy ő már nem is ember. Komolyan úgy érezte magát.

-Ne butáskodj!- szóltam rá erélyesen és meg is lett a várt hatás, Lauren elhallgatott és sétáltunk tovább hazafelé.

Éppen búcsúztam elfelé az immáron fogszabályzós barátnőmtől, amikor megpillantottuk Dylan-t egy másik lány szájában keresgélt valamit, úgy látszott nagyon élvezte. Próbáltam úgy fordulni, hogy Lauren ne vegye észre, de már késő volt. Mikor meglátta nem mondott semmi csak sírva rogyott le a földre. Én is valahogy így éreztem magam, mikor megtudtam, hogy barátnője van. De az a sokk, amikor megláttam, hogy ki is az a csaj engem is elképesztett újra. Autumn volt az, akinek elvileg barátja van, de hát amint kiderült Los Angeles-ben semmi sem az aminek látszik. Főleg nem a kapcsolatok, amik tinik millióit tesznek tönkre többek között az én egyik legjobb barátnőmet és valljuk be engem is, mert én is ugyanúgy át voltam verve. Pár perces zokogás után Lauren felállt és elindult Dylan és Autumn felé...

5.fejezet ~Pon-pom lány...

Sziasztok!

Akinek tetszik a blog az

iratkozzon fel 

Rendszeres olvasásra!

Köszi:)

A hajam elaludtam, a szemeim karikásak voltak így ébredtem fel az első tanítási nap utáni reggelen. Az osztályom és osztályfőnököm nem érte el a nálam a kért szimpátiát ráadásul Dylan-ben is hatalmasat csalódtam. Valakinek el kellett mondanom, de nem tudtam, hogy kinek. Úgy éreztem magam, mint akit porrá zúztak. Vajon Lauren mit fog tenni ha megtudja? Nem merek belegondolni, mert akkor rám fog haragudni, hogy tönkre tettem a kapcsolatát, pedig nem az én hibám volt. Erősnek kellett lennem, de az iskola második napja nem hozta meg a kellő hatást.

Milyen iskola az ahol második nap már tanulunk? Hát az enyém pontosan ilyen. Végig izzadtam két matek órát majd a testnevelés következett, ami szintén nem tartozott a kedvenceim közé, sőt egyszerűen utáltam. A tanár úgy tartotta, hogy ha jó idő van miért ne futhatnánk suli köröket. A fiúk bezzeg focizhattak. Lihegve ugyan de leszaladtam a kért távot miközben Paige és Lauren végig rajtam röhögtek. Nagyon megkedveltem őket ez alatt a 48 óra alatt. Mindenben segítettek amiben csak tudtak. Ha megtudják mi történt biztosan ki akarnak majd nyírni.

-Jól van lányok! Állj!- üvöltötte a tesi tanár Mrs. Morgan- Mint tudjátok idén is, mint minden évben új tagokat válogatunk a pon-pom csapatban. Ma délutánig lehet jelentkezni és 5 órától lesz a válogatás. Mindössze 3 új tagra lenne szükségünk. A csapatkapitány a tavalyi lány, Autumn, maradt.- egy alacsony festett szőke hajú lány lépett a tanárnő mellé és eszeveszettül vigyorgott. Ő volt Autumn. 

-A casting a focipályán lesz. Mindenkit szeretettel várunk. Jó lenne ha idén az én osztályomból is jelentkeznének az az ti lányok, bárki.- nézett felénk, nem is tartottam rossz ötletnek ezt a dolgot amíg rá nem néztem a mellettem ücsörgő két barátnőmre, akik csak egy- egy hatalmas kacajjal díjazták Autumn ötletét.

-Ha ezt megbeszéltük mehettek is öltözni lányok.- hesegetett el minket Mrs. Morgan

A nap többi része hamar elment. Dylant sem láttam, amit őszintén cseppet sem bántam. Utolsó óra után indultunk el a suliból. Lauren-nek haza kellett mennie, de Paige és én beültünk egy közeli kávézóba. Először a szokásos dolgokról beszélgettünk majd mikor már meguntuk nem tudom hogyan voltam rá képes, de elmondtam neki mindent Dylan-ről.

-Hogy volt képes erre? 2 kibaszott éve együtt vannak! Most meg ezt teszi. Te meg miért titkoltad eddig? Mondanod kellett volna rögtön mikor megtudtad.- ordította le a fejem, nem törődve azzal, hogy mindenki minket figyel.
-Szóltam volna, de nem mertem.- próbáltam kicsit nyugtatni a mellettem ülő és dühöngő barátnőmet, de nem sikerült.
-Jó kifogás, Taylor. Ha nem is Lauren-nek, de nekem el kellett volna mondanod. Nagyot csalódtam benned. Annak ellenére, hogy nem te vagy a hibás. Mielőtt egy szót is szólnál. Le kell buktatnunk Dylan-t. Nem tudom hogyan fogjuk csinálni, de még alszok rá egyet.- zárta le a vitát Paige. Majd kellően kisétált a kávézóból mintha mi sem történt volna.

Visszaérve a suliba Lauren már a pálya lelátóján várt minket. Lehajtott fejjel sétáltam oda hozzá és ültem le mellé. Már a pon-pom lány válogatás javában tartott. Mielőtt azt hinnétek, hogy jelentkeztünk eszünk ágában sem volt. Csak azért mentünk el, hogy kinevessük a sok szerencsétlen lányt, akik népszerűk akarnak lenni. Mi sem vagyunk azok és ők sem lesznek. Autumn különböző feladatokat adott ki a csajoknak, aki jól végre tudta hajtani az bekerült. Összesen két lánnyal bővült idén a csapat. Mit ne mondjak némelyek elég viccesek voltak, amikor próbálták kinyomni a spárgát. Az egyik lánynak szétrepedt a nadrágja. Ő kicsit molettebb volt. Egy másiknak meg betört az orra mikor a cigánykereket kellett volna megcsinálnia. Őt küldték az iskolaorvoshoz. Egy harmadik pedig véletlenül rálépett Autumn lábára, ezért őt elküldték. Nem voltak túl kedvesek, főleg nem a gólyákkal. A két lány aki bekerült festett szőke mű cicák voltak, végzősök. Nem a mi kategóriánk. A válogatás végére beesett David, a cuki osztálytársunk. Mint kiderült Autumn menő pasija. Nála aztán tényleg nem lesz semmi esélyem sem. Miután mindennek végérvényesen is vége lett Paige és Lauren haza kísértek engem.

-Fogszabályzóm lesz. Holnap délután megyek a fogdokihoz aki felrakja nekem. Egyikőtök nem kísérne el? Nagyon be vagyok parázva- osztotta meg velünk a szerinte rendkívülien szomorú hírt Lauren.
-Taylor szívesen elkísér.- vágta rá Paige, amire én csak bólintottam. Ennyivel tartozom neki.

Mikor hazaértem anya és apa nem voltak ott. Mit csináltak azok délután 5 órakor, amikor elvileg 2-kor már végeznek. Nem törtem rajta sokáig a fejem, mert ez volt a legkisebb gondom. Remélem Paige előáll majd valami épp kéz-láb ötlettel. Meg aztán holnap még mehetek Lauren-nel a fogorvoshoz és hallgathatom Autumn kiabálását, hogy az osztályból természetesen idén sem jelentkezett senki pon-pom lánynak. Mintha bekerülhettünk volna. Az a lány egy hisztérika. Azért kidobni valakit a válogatásról, mert rálépett a lábára? Komplett az ilyen? Mert szerintem nem. Tuti, hogy nem leszünk legjobb barátnők. 

3.fejezet ~Kicsit furcsa...

Sziasztok! 

Meghoztam az új fejezetet.:))

A következő lehet kicsit késni fog.

Számomra minden reggel egyre jobb volt Los Angelesben, főként aznap utáni ébredés, mikor Dylan a házunk előtt állva csókot lehelt az ajkaimra. Felül írhatatlan érzés volt ott állni és nem szólni csak hagyni, hogy az érzéseink beszéljenek. Nagy mosollyal az arcomon keltem, mint még soha. A tükörhöz érve a látvány, amit nyújtottam egészen kiábrándító volt, a hajam elaludtam, szemeim alatt karikák éktelenkedtek, szám kirepedezett a szárazságtól, mintha nem is én lettem volna. Egy teljesen más Taylor állt előttem, mint addig bármikor.  Rekord idő alatt rendbe szedtem magam és újra a régi lettem.

A konyhába leérve apukám újságot olvasott, anyukám pedig kávét főzött elég másnaposak voltak mind a ketten. Bele sem merek gondolni mi történhetett az éjjel. Miután ezeket a gondolatokat kihessegettem a fejemből leültem reggelizni, ami annyiból állt, hogy megittam egy pohár teát. Épphogy lenyeltem az utolsó kortyot valaki csengettet. Kirohantam megnézni ki az, mert a szüleim nem mozdultak a helyükről.

-Szia. Beszélnünk kell.- Dylan fáradt fejével találtam szemben magam. Nem értettem, hogy vajon mit akarhat, hogy ilyen korán felkelt. Valamiféle megbánást láttam a szemeiben. 

-Hello. Gyere be.- válaszoltam neki kissé remegő hangon és invitáltam be a nappaliba. De ő csak állt egy helyben. Mi történhetett?

-Ne inkább négy szemközt így a szüleid meghallhatják.- nem értettem miért kell ez a nagy titkolózás, de végül beleegyeztem. Gyorsan felszaladtam a szobámba a mobilomért és indulhattunk is. 

Az út nagy része szótlanul telt. Dylan végig a földet pásztázta míg én őt. Nem mertem rákérdezni mit is akar csak hezitáltam, hogy most kezdjem el faggatni vagy ő lép. De semmi se én sem pedig ő. Egy idő után kezdtem megunni a kettőnk közötti csendet olyanok voltunk, mint akik egy nagy veszekedés után nem akarnak bocsánatot kérni a másiktól és csak a büszkeség hajtja őket. Már vagy fél órája járkálhattunk körbe-körbe az utcánkban, amikor Dylan beadta a derekát és felém nézve megszólalt.

-Igazából először akartam valamit, de aztán rájöttem, hogy ez a dolog teljesen lényegtelen. Feleslegesen rángattalak el otthonról még pihenhettél volna. Korán van.- majd kissé bánatosan rám nézett, de én csak elnevettem magam, pedig nem is volt nevetséges amit mondott. 

-Semmi baj. Már úgysem aludtam.- ezek a szavak után mélyen a szemébe néztem ő pedig az enyéimbe. Csak álltunk ott némán, mikor átkarolta a derekam és egy apró puszit nyomott az ajkamra, amibe belemosolyogtam. Menthetetlen vagyok ha beleszeretek valakibe és úgy éreztem, hogy ez megtörtént. De nekem ennek ellenére még mindig furcsa volt Dylan. Olyan gondterhelt arccal állt az ajtónk előtt reggel 8 órakor, amilyet ritkán lát az ember és egy vele egy idős fiú örül ha aludhat jó sokáig. Nem kell fel egy 'teljesen lényegtelen' dolog miatt kora reggel. Éreztem, hogy valamit titkol előlem csak nem tudtam, hogy mit. A fejembe vettem, hogy én ezt még kifogom deríteni, de nem ma. Várok ezzel az üggyel egy kicsit. Pihentetem talán még a végén magától el mondja nekem. 

Megfogta Dylan a kezem és úgy sétáltunk a tengerparton, mint egy tökéletes pár. Igen már biztos, hogy együtt vagyunk. Tetszett ahogy körülnéztem és szingli lányok százai szemében láttam, hogy ők is szeretnének   így sétálni valakivel, aki annyira szereti őket, mint mi egymást. Habár még egyszer sem mondtuk egymásnak a bűvös 'Szeretlek' szót éreztem, hogy így is működik a dolog kettőnk között. 

-Mindjárt vége a nyárnak.- törtem meg a már hosszan tartó megszokott csendet egy olyan mondattal amit a pokolra kívánnék. Nem szerettem soha iskolába járni és ezen nem lehet lesz változtatni.

-Most elrontottad a napom. Már csak 2 nap és vége mindennek.- mondta Dylan, de közben elröhögte magát. Imádtam ahogyan nevet. Szerettem olyankor őt nézni és vele együtt jól érezni magam.

-Nehogy már. Mindjárt meghalsz már csak 48 órád van hátra.- próbáltam humoros lenni és úgy látszik ez  a beszólásom még tetszett is neki, de lehet csak tettette nehogy besértődjek rá, ami egyébként nem túlságosan elképzelhető.

Dél körül értem haza. Repkedtem a boldogságtól, mint mindig miután vele vagyok, ilyenkor általában hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon. Anyukámnak ez kezd feltűnő lenni, hogy mikor lelépek a szomszéd sráccal és újra itthon leszek levakarhatatlan mosoly jelenik meg az arcomon. Talán be kéne avatni a dolgokba? Majd legközelebb. De nekem kicsit furcsa volt Dylan viselkedése. Nem tudtam mire vélni a hirtelen jött feszültségét, amit olyan nehezen feledett majd mintha semmi sem történt volna.

2.fejezet ~V, mint Viktória...

Túl a 100 látogatón!

Köszönöm!:))

Reggel mikor felkeltem elhatároztam, hogy egy kicsit jobban megismerkedek Los Angeles-sel. Amint kitápászkodtam az ágyból felöltöztem és sminkeltem. Majd felkaptam az éjjeli szekrényemen heverő fényképezőgépet és rohantam is el otthonról. 

Az utcán ahogy körbenéztem mindenhol pálmafák, hatalmas villák hevertek. Tetszett ez a látvány sokkal jobb volt, mint az előző otthonom Little Rock-ban. L.A.-ben mindig süt a nap, soha nincsen rossz idő. Ez nekem jó, mert világ életemben fázós voltam. Igazából nem is volt kérdéses, hogy miért vittem magammal a fényképezőt. Találkozni akartam pár igazi hírességgel nem olyanokkal, mint én vagyok. Csak sétáltam az utcákon, de sehol egy ismert arc. Így hát feladtam a keresgélést és beültem egy kávézóba meginni egy kis narancs levet. Elmélyedtem gondolataimban. Már csak 1 hét volt a suli kezdésig vajon, hogy fognak velem foglalkozni ha megtudják ki is vagyok? Kiközösítenek vagy ne talán tán még körül is ugrálnak. Ez egyenlőre kérdéses maradt számomra. Elbambulhattam, mert csak annyira emlékszem, hogy Dylan odajött hozzám.

-Szia Tay. Milyen volt az első éjszakád velem szemben?- kérdezte. Az ego beszélt belőle ahelyett, hogy azt kérdezte volna, hogy 'Milyen itt L.A.-ben?' rögtön feltette a kérdést, hogy milyen a szomszédságában élni.

-Oh szia. Egész jó volt.- válaszoltam neki. Majd a tekintete a kezemben lévő fényképezőgépre tévedt. Rögtön leesett neki, hogy miért szorongatom bekapcsolt állapotban a kezemben.

-Erre nem fogsz találkozni semmilyen sztárral, de biztos forrásból tudom, hogy pár utcával lejjebb most forgatják a V, mint Viktória című sorozat új évadát és ma le lehet menni látogatni. Ha gondolod elmehetnénk mi ketten.- mi az, hogy 'mi ketten' te jó ég! Randira hívott, hogy is tudnék én nemet mondani egy ilyen srácnak, mint Dylan.

-Igen az jó lenne.- mondtam és azon nyomban kisétáltunk a kávézóból.

Míg leértünk a forgatás helyszínére benéztünk pár kirakatba a tenger mentén. Vettem magamnak egy napszemüveget Dylan pénzéből és ő pedig egy férfi nyakláncot az én pénzemből. Úgy véltük így kvittek vagyunk. Az egyébként 10 perces utat 1 óra alatt tettük meg. 

Odaérve a forgatásra minden kamera forgott. Láttam ahogy Elizabeth Gillies Victoria Justica-szal veszekedik. Mindenkinek csendben kellett maradnia, de ez nekünk valahogy egyáltalán nem sikerült. Ahányszor Avan Jogia megszólalt volna én felsikította Dylan pedig csak röhögött rajtam. Ezt 2 óra elteltével a producerek is megelégelték, mert nem volt egy olyan jelenet ahol nem lettek volna háttér zajok. Ennek következtében ki is dobtak minket. Szép vendég látás mit ne mondjak. Nem hibáztatom magam legalább lett pár képem a szereplőkről.

-Ez kész. Eddig akárhányszor voltam nyílt forgatáson még sohasem dobtak ki, de aztán itt vagy te. Csúcs volt.- szólalt meg Dylan miközben haza felé sétáltunk. Tükröződött az arcáról, hogy ez őt egyáltalán nem zavarja, sőt még menőnek is tartotta. Az őszintét megvallva én már kevésbé. Soha többé nem mehettek még csak a V, mint Viktória forgatásának a közelébe sem. Ezt elintéztem. Király.

-Avan Jogia a hibás. Túl helyes.- védtem meg magam több kevesebb sikerrel, mert Dylan csak elnevette magát.

Az utcánkba érve az még mindig este felé is teljesen kihalt volt. Nem járkált ott még egy eltévedt lélek sem. Az ajtónk előtt megállva ki akartam azt nyitni, de Dylan megfogta a kezem és magához fordított ajkait az enyémekre nyomta és elcsattant egy csók. Majd elköszöntünk egymástól és átléptem küszöbünket. Vad mosoly ülhetett az arcomon, mert anyukám rögtön kiszúrta.

-Mi történt Taylor? Már régen láttalak ilyen boldognak.- kíváncsiskodott anyukám, de én csak meghúztam a vállam azzal jelezve, hogy semmi említésre méltó és felballagtam a szobámba. Leülve az ágyra átgondoltam az egészet, ami aznap történt, de egyetlen egy gondolat fogott meg igazán: a csók. Még sohasem smároltam első randin, de ezt is el kell kezdeni. Még nem voltunk együtt, de akkori állás szerint csak napok kérdése volt.

1.fejezet ~Nem vagyok más...

Itt az első fejezet. Remélem tetszeni fog.

 Bárki bármit is félre értene ez egy KITALÁLT történet.

Jó olvasást!

Az én nevem Taylor Ashley Parks. A fotóimat a neten világ szerte megtalálni, de csak én tudom igazán ki is vagyok. Pletykák millióit olvasni rólam különböző oldalakon. De az én életem más. Nem haltam meg nem vagyok leszbikus egy átlagos lány vagyok attól függetlenül, hogy tinik ezrei is felismerhetnek. Nem tartom magam híresnek csak hírhedtnek ami saját bevallásom szerint nem ugyanaz.

Los Angeles-ben élek a szüleimmel. Én is járok iskolába, mint a többi 16 éves lány. 2 barátnőre tettem szert a hírhedtség miatt: Lauren Cyrus és Paige Kessler. Az ők képeik is terjengenek a világhálón. Régebben Lauren-re azt mondták, hogy Miley Cyrus-nak rokona, de ez nem igaz. Mind a hárman abba hagytuk a fotók feltevését MySpace- re. Semmi értelme nem volt az egésznek. Hogy milyen az életem az állítólagos modellkedés után? Sokkal jobb. Nem kell emberek ezreinek megfelelnem. Járhatok úgy suliba, hogy nem közösítenek ki csak azért, mert én más vagyok.

De kezdjünk mindent a legelején. Onnan amikor Los Angeles-be költöztem a szüleimmel. Egy nagy házat vettünk, ahol kényelmesen elfértünk. Anyáék ismertek egy estére mentek el otthonról én már is megtartottam a város legjobb buliját. Sosem hagytam nyomot a helyszínen, de a barátaim jó voltából mindig kiderült a turpisság. Egy kihalt utcában vettük ezt az ultra menő kérót csak páran laktak ott. Talán a kihalt nem is a megfelelő szó, mert tele volt akkor új építésű házakkal inkább még nem volt felkapott.

-Taylor, segíts behozni a csomagokat! Ne csak a telefonon lógj!- szólt rám erélyesen apukám. Sosem voltam túlságosan segítőkész és nem is titkoltam, de azért akkor kivételesen megfogtam a legkisebb csomagot és felvittem az emeleten lévő első szobába. A fal citromsárga színű volt a helység közepén egy franciaágy mellette éjjeli szekrény külön fürdőszoba hatalmas gardrób. Rögtön lestoppoltam a szobát teljesen illet a stílusomhoz vagy inkább az igényeimhez. Kinyitottam a kis dobozt amit két perccel előtte 'cipeltem' fel és kiszedtem a túl éléshez szükséges dolgaimat: laptop, születésemkor kapott plüssmaci és mobil töltő. A többi pakolást talán jobb ötletnek tartottam anyára bízni. 3 óra múlva már mikor az összes csomagot behordták anyáék a házba és körülbelül ki is pakolták lemerészkedtem az emeletről.
-Elmentem!- ordítottam be a szüleimnek a konyhába akik éppen akkor vacsoráztak ha jól láttam valami tésztát. Nem bántam, hogy kihagytam.
-Hova mész kisasszony? Kipakolni luxus, segíteni luxus, de mikor már mindennel készen vagyunk mennél el?- szidott le anyukám, de egyáltalán nem érdekelt tudtam, hogy úgyis el fog engedni.
-Sajnálom. Ilyet nem csinálok többet. Csak a környéken akartam egy kicsit körülnézni, hogy barátkozzak össze valakivel mielőtt megkezdődne a suli.- nyaliztam egy kicsit, mert tudtam így rögtön megtöröm a jeget. Apukám intett egyet az ajtó felé amelyből tudtam, hogy mehetek- Köszönöm.

Az utca teljesen kihalt volt. Így előkotorásztam a zsebemben pihenő headset-tet és bedugtam a fülembe egy Katy Perry számot kapcsoltam be és elkezdtem hangosan énekelni. Ha valaki a közelemben lett volna tuti halláskárosodással szállították volna a kórházba. Eszembe jutott, hogy nem is sportoltam semmit még ezen a héten, ezért neki indultam futni az első tíz percben jól esett, de utánna eszembe jutott, hogy ez csak a testnevelés órákra emlékeztet úgyhogy inkább abbahagytam. Csak járkáltam szépen és lassan. Meguntam a magányt egy fél óra elteltével úgy éreztem jobb lenne haza menni. Remélhetőleg már anyukám sem mérges.

Mielőtt beléptem volna az ajtónkon valaki megszólított hátulról:
-Szia, te vagy az új lakó?- mondta a srác és én megfordultam. A fiún csőnadrág, póló és a haja is ki volt vasalva, de ennek ellenére egész jó látványt nyújtott.
-Igen, szia. Taylor Ashley Parks- nyújtottam oda a kezem, de ő csak meghúzta a vállát. Nem tudtam mire véljem ezt. Észrevette, hogy vagyok vele, ezért inkább megszólalt.
-Tudom ki vagy. Láttam a képeid a neten.- nagyszerű ezt el akartam kerülni.- Dylan Hill. Engem nem hiszem, hogy láttál volna valaha is.
-Eltaláltad.- mondtam neki majd sarkon fordultam, de eszembe jutott valami- Látlak még?- ő pedig csak aprót bólintott és elindult a velünk szemben lévő ház felé. Biztosan ott lakik gondoltam magamban és a megérzésem bevált.

Átlépve küszöbünket anyáék egy filmet néztek fel-fel nevetve közbe. a TV képernyőjére néztem, hogy mi lehet ennyire szórakoztató, de hamar rájöttem az 'Amerikai Pite' című filmet nézték, ami az egyik kedvencem volt. Bevágódtam melléjük a kanapéra és figyeltem a jobbnál jobb jeleneteket. A filmnek 10 órakor lett vége elhatároztam, hogy nyugovóra térek a hosszú útban igen elfáradtam. Mielőtt elaludtam volna átgondoltam az aznap történteket. Los Angeles eddig nagyon szép volt habár ha láttam belőle két teljes utcát és az a srác, Dylan, még L.A.-nél is jobb. Titokzatos volt és ez tetszett nekem reménykedni tudtam csak, hogy egyszer még jóban leszünk.