7.fejezet ~Az igazság...

Na itt is van az új rész.

Jöhetne pár komment is;)

Pár perces zokogás után Lauren felállt és elindult Dylan és Autumn felé. Hiába kiabáltam utána, hogy álljon meg nem hallgatott rám. Úgy éreztem végre itt az ideje, hogy mindent megtudjon mielőtt neki szaladna az állítólagos pasijának. Nagy lelkiismeret furdalásom volt, ezért a barátnőm után szaladtam, amit egyébként nem tettem volna meg. Szívem szerint rohantam volna be a házunkba és csuktam volna be magam után a szobám ajtaját, de nem tehettem meg, ahhoz túl jó embernek mondom magam, de talán ez nem így van. Egy örökké valóságnak tűnt míg átértem az út egyik végéről a másikra. Éreztem, hogy a szemeim néhány könnycsepp hagyja el. Ez nem én voltam. Sosem volt lelkiismeret furdalásom, sosem voltam önzetlen és sosem voltak barátaim. Talán az utolsó dolog az oka mindennek, a belső önmarcangolásnak. Két lépés választott el Lauren-től későn értem oda.

-Mit képzelsz, te fasz?- ordibált a barátnőm. Még eddig nem hallottam Lauren szájából egy csúnya szót sem. Ő volt az, aki a legfeszültebb helyzetben is tudott magán uralkodni, ezért volt nekem olyan furcsa a kiborulása, de azt nem értem, hogy miért is csodálkoztam, amikor a barátját, akivel 2 éve együtt vannak más lánnyal látta. Úgy éreztem végre kiderül minden, ennek részben örültem, de mégis több részem tiltakozott ellene. 

-Te meg mit csinálsz itt?- kérdezte meglepődve Dylan. Arcáról sugárzott, hogy egy kicsit megijedt, de mégsem törődött vele sokat.

-Fogorvosnál voltunk és lejött nálunk, de mielőtt beléptünk volna az ajtón meglátott titeket.- mondtam fejem leszegve. Hangom néhány helyen megingott és éreztem, hogy a zokogás szépen lassan kitörik belőlem. 

-Nem téged kérdeztelek és amúgy is ne okoskodj bele olyanba, amibe így is nyakig benne vagy.- ordított rám Dylan. A kis utca zengett a hangjától, de ezzel mit sem törődve folytatta az én lejáratásom, amit már rég be kellett volna vallanom.- Körülbelül egy héttel ezelőtt még örültél volna ha téged csókolgatlak agyon. Álljunk csak meg egy percre ez meg is történt!

-Taylor, ez igaz?- fordult felém Lauren. Éreztem a megbánást, de a múltat már nem tudtam megváltoztatni, ezért csak bólintottam egy aprót.- Hogy tehetted ezt velem? Miért nem mondtad el?

-El akartam, de nem tudtam. Paige azt mondta, hogy várjak addig amíg kitalál valamit és akkor megtudtál volna mindent.

-Hagyjatok békén!- mondta Lauren halkan és elcsukló hangon. Nem mertem utána szaladni pedig kellett volna. Még egyszer utoljára ránéztem Dylan-re és elsétáltam. Autumn már a veszekedás elején lelépett, de ő volt a legkisebb gondom.

A szobámba feküdtem az ágyon és zokogtam. Nem foglalkoztam semmivel, a külső hangokat kizártam. Csak én voltam és a gondolataim. Mégis hogy tehettem ilyet körülbelül 2 nap ismeretség után? Ostoba és felelőtlen voltam. Nem is tudom mit képzeltem amikor nem mondtam el Lauren-nek a dolgokat Dylan-ről. Már vagy két órája feküdhettem az ágyamon, mikor eljutottam odáig, hogy én ezt nem bírom magamba folytani. Valakivel meg kellett osztanom. Először nem akartam felhívni Paige-t tekintettel a családjával történtekre, de mégis megtettem. Hosszasan csengett a telefon már éppen ki akartam nyomni, amikor végre felvette.


-Részvétem.- nyögtem ki a szót ami először eszembe jutott. Tényleg nagyon sajnáltam az apukáját pedig még életemben nem láttam. Hát már nem is fogom.
-Köszi, de tudom, hogy nem ezért hívtál. Mi történt?- kérdezte mit sem törődve más ennél fontosabb dolgokkal, de igazság szerint örültem, hogy nem nekem kellett elkezdeni magyarázni, hanem Paige rögtön belevágott a közepébe.
-Hát tudod elkísértem Lauren-t a fogszabályzásra és haza felé úton végig nyávogott, hogy Dylan nem fogja szeretni ha meglátja így.- hirtelen megállt bennem a szó és elöntött a zokogás.
-Azt mondtam ne mond el neki csak ha kitaláltam valamit és még sehol sem állok!- ordított rám Paige a vonal másik végéről.
-Nem mondtam semmit. Úgy volt, hogy Lauren bejön nálunk csak meglátta Dylan háza előtt Autumn-ot az állítólagos pasijával smárolni és így persze kiderült minden. Most rám sem akar nézni, de nem is csodálom.
-Hát a helyébe én is ezt tenném, de nyugodj meg egyszer csak megbékél.- próbált nyugtatni Paige több- kevesebb sikerrel.
-Hát ha.
-Figyelj most mennem kell, de holnap délután átmegyek hozzátok.- mondta ki Paige ezt a mondatot és végül bontotta a vonalt.


Már este 8 felé járhatott az idő, amikor már nem bírtam tovább. Fogtam a telefonom és írtam Lauren-nek 5 sms-t és hagytam vagy 25 üzenete, de semmi. Szerintem rögtön törölte, mikor meglátta, hogy tőlem vannak végül is jogos. 

6.fejezet ~Fogszabályzó...

Bocsi a sok késésért,

de nem volt jó a gépem:/

Hosszú nap. Nagyon hosszú. Kezdjük ott, hogy egész éjjel nem aludtam egy percet sem, végig azon gondolkodtam, hogy Paige mit talált ki ennek következtében még a szokásosnál is rosszabbul néztem ki mikor reggel belenéztem a tükörbe. A szemeim alatt lévő karikák lilák voltak, mint akinek monoklija van a szeme alatt, a hajammal nem tudtam mit kezdeni ha leengedtem nem állt sehova, ha felfogtam a lófarok húzta a fejem. Igen ez vagyok én a totál szerencsétlenség. Ráadásul apa bejelentette, hogy nem tud bevinni a suliba, mert ma van az első munkanapja az új cégnél. Fél óra séta után estem be a termünkbe. Lauren egyedül ücsörgött az asztalánál egy felül fekete alul színes ruhába. Úgy láttam rajta nagyon izgul, de sehogy sem jutott eszembe, hogy miért.

-Mi a baj?- léptem oda hozzá és felültem az asztalára. 

-Fogszabályzás. Nem rémlik? Azt mondtad elkísérsz.- nézett mélyen a szemembe. Hogy lehetek ilyen feledékeny, hogy csak a saját problémáimmal foglalkozok, ami egyébként a Lauren-é is csak még nem tud róla. 

-Amiatt nem kell izgulnod.- próbáltam nyugtatni több-kevesebb sikerrel, amikor eszembe jutott valami- Hol van Paige?- kérdeztem aggódva és egyben reménykedve, hogy csak késik.

-Nem mondta neked?- csodálkozó arckifejezéssel kémlelte az arcom. Furcsa volt én meg csak lemondóan bólogattam.- Meghalt az apukája tegnap este. A héten már nem jön iskolába.

-Te jó ég. Mi történt?- kérdeztem aggódva.

-Ha jól tudom szélütést kapott és későn hívta ki Paige anyukája a mentőt.- Lauren végig a padlót pásztázta. Én már nem tudtam megszólalni elég önző módon csak az én problémámra gondoltam újból, ami a barátnőm bajához képest semmi. A becsengő zökkentett ki minket a beszélgetésből.

Leültem a helyemre és vártam, hogy belépjen a tanár. Törivel kezdtünk és David felelt. Egyest kapott, de leszartam. Az egész nap nagyon lassan telt el. Ebédszünetben az új pon-pom lányokat mutatták be a suliudvaron, ezért minden diáknak kötelezően a pályán kellett tartózkodnia. A tesi tanár 20 perces beszédet tartott, hogy mennyire örül annak a ténynek, hogy milyen sokan jelentkeztek, de amiatt már eléggé csüggedt, hogy csak ketten tudták teljesíteni a kívánt szintet. Egy szóval untatott az egész. Délután kettőkor elindultunk a fogorvoshoz. Útközben Lauren végig azt magyarázta, hogy milyen gázul fog kinézni és Dylan-nek így már biztosan nem fog tetszeni. Szegény még mindig nem tudott semmiről alig bírtam ki, hogy ne mondjam el, amit a pasijáról tudok. Csalfa dög. 20 perc séta után megérkeztünk a fogorvosi rendelőbe. Lauren-t a szó szoros értelmében be kellett tolni az ajtón. Ő bement nagy nehezen a terembe ahová behívták míg én kint ültem. Minden előttem eljövő embert végig mértem. Főleg idősebb emberek voltak, de láttam néhány gyereket is. Nem mondom, hogy tumultus volt, de mégis rengetegen voltak a rendelő pedig elég kicsi méretű. Nem tudom mennyi idő telhetett el míg ott ücsörögtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy Lauren áll előttem.

-Na mosolyogj!- szólítottam meg a félénk barátnőmet, de ő csak lesajnálóan bólintott.- Na!- erőltettem tovább, mikor végre valahára megláttam a várva várt vigyort az arcán. Őszintén szólva azt hittem sokkal rosszabb lesz, de egész jól állt neki.

-Förtelmes.- állt a rendelőben található tükör elé Lauren.- Most már tuti, hogy szingli leszek.- nézett rám szomorúan és az ujjával a fogszabályzójára mutatott.

-Ne reagáld túl.- próbáltam nyugtatni ezúttal semennyi sikerrel.

-Nem lesz egy barátom sem. Te és Paige is ott fogtok hagyni.- nézett mélyen a szemembe, mikor kiléptünk a fogorvosi rendelő ajtaján, mintha azt akarta volna, hogy rádöbbenjek, hogy ő már nem is ember. Komolyan úgy érezte magát.

-Ne butáskodj!- szóltam rá erélyesen és meg is lett a várt hatás, Lauren elhallgatott és sétáltunk tovább hazafelé.

Éppen búcsúztam elfelé az immáron fogszabályzós barátnőmtől, amikor megpillantottuk Dylan-t egy másik lány szájában keresgélt valamit, úgy látszott nagyon élvezte. Próbáltam úgy fordulni, hogy Lauren ne vegye észre, de már késő volt. Mikor meglátta nem mondott semmi csak sírva rogyott le a földre. Én is valahogy így éreztem magam, mikor megtudtam, hogy barátnője van. De az a sokk, amikor megláttam, hogy ki is az a csaj engem is elképesztett újra. Autumn volt az, akinek elvileg barátja van, de hát amint kiderült Los Angeles-ben semmi sem az aminek látszik. Főleg nem a kapcsolatok, amik tinik millióit tesznek tönkre többek között az én egyik legjobb barátnőmet és valljuk be engem is, mert én is ugyanúgy át voltam verve. Pár perces zokogás után Lauren felállt és elindult Dylan és Autumn felé...